Én vagyok Zamur, a Kandúr. A legkandúrabb kandúr, aki valaha élt a földön!
Úgy esett, hogy megszabadultak tőlem. (TŐLEM???!!!) És jött egy kedves hangú, jó illatú kétlábú. Felvett, megsimogatott, és hazavitt. Amikor tudatosult bennem, hogy TÉNYLEG abba a házba megyünk be, ahol millió kutya ugat, Kedves Hangú fejbőre megkapta a magáét. Aztán bevitt a házba, és én felfedeztem. Egész jó. Macskabarát. Na persze, - sajnos- itt kutyák is vannak, meg egy fekete pofájú, nyámnyila kandúr, valami Salem.
Érthetetlen módon, K.H. a szívébe fogadta ezt a ficsúr macskát. Szerinte kedves, édes, álom. Egy megtestesült álom. Szerintem pedig egyikünk totál felesleges ebben a házban. Kár, hogy K.H. nem így gondolja. Ő azt mondja, hogy Salem a legfőbb barátja, és úgy hulljon egy szál szőre is idegen-mancsúan, hogy piszkosul a szeme közé néz annak az illetőnek, és az a szemközt-nézés rosszul fog végződni. Piha!! Hát nézzetek meg! Nem édes vagyok? Nem vagyok é cukimuki? Nem vagyok é gyönyörű?? Na azért.
