Zamur szocializácója tovább folyik. Beengedem Csekőt, Az Áldást.Édes Csekőm áldott türelmével ballag befelé, előbb akkurátusan megeszi a cicatálban lévő száraz kaját, amit a cserépkályha elé tettem ki. Zamur leül és végignézi. Majd, mivel a kutyák szerdán kaptak utoljára kaját - dugig lakottan, már szerdán is csak fociztak az étellel - kap egy szelet kenyeret. Szépen lehasal, két hatalmas mancsa közé veszi és eszegeti. Aztán odajön mellém, békésen, lassan. Simogatom busa fejét. Zamur idejön. Nadrágomon érzem, hogy nekem dől, mind a hatvan dekájával. Nézi Csekust. Csekuska rá sem hederít. Ha Salem lenne, már rég szemközt köpte volna a kis Szörnyike. Zamur előre merészkedik, Cseki lehajol. Összeér az orruk. Résen vagyok. Elég egy macska karmolás a kutya orrára, és kész az orra. Ezt nem engedem meg. Zamur halkan morogni kezd. (Elég jól bírja a közelséget.) Mutatóujjammal figyelmeztetőleg koppintok egyet a fejére. "Zamur!!" Abbahagyja. Első számú macska-szabály: ha zavarban vagy, mosakodj! Vagy kezdj el játszani valamivel, mintha szuper érdekes lenne. Zamur az utóbbit választja. Csekő rám sandít, mintha azt kérdezné: ki ez a bohóc? 

Kimegyek a mosdóra, beugrik Salem az ablakon. Behozom a karomban. Le akarom tenni, hajlik is rá, de amikor Zamur meglátja, púposít és elkezd fújni. Salemke inkább átöleli a nyakam. Úgy tűnik, Zamur inkább elfogadja Csekőt - és reggelenként Csutakot - semmint a fajtársat. Salem pedig fél a csöppnyi ellenféltől. Pedig elverhetné, és egy darabig még csak közbe sem avatkoznék, mert az a halyzet, hogy Zamurra ráférne. Tegnap ejtett, sok, mély és fájdalmas karmolásai mindkét csuklómon égnek, és sajognak. Csak úgy, spontán is. Hozzá sem kell érni, mégis fáj. Az ütőereim felett ejtette őket. De Salem nem bunyózik. Kedvességgel próbálkozik - egyelőre sikertelenül....