Van olyan, amikor a macska nem éhes. (Zamur egyébként rengeteget eszik, megeszik annyit egy nap, mint a barátnőm felnőtt pulija. Hiába, kamasz.) 

Zamur odamegy a tálkához. Egy darabig közelről nézi a májat, mintha nem látná jól. Aztán kinyújtja a mancsát, és az egyik karmát beleakasztja egy májdarabkába. Felemeli, megszemléli, alaposan. Megszaglássza, majd a földre dobja. Jön a következő darabka. Kiveszi, alaposan körbe nézegeti, aztán a tálka mellett lerázza a karmáról. Így tesz minden egyes darabbal. Amikor már egyetlen májcsík sincs a tálkában, hanem mind szanaszét hever, elégedetten körbenéz, onnan rám. "Látod? Látod, milyen ügyes vagyok?" Már menne tovább, amikor hirtelen eszébe jut, hogy májas lett a mancsa. Leül, akkurátusan megtisztogatja a tappancsát. Elsétál. 

Felháborodva nézek utána. "Ezt most miért csináltad?! Normális vagy? Elveszem! Nem, még jobb, behívom Csutakot." Zamur a válla fölött visszanéz, szemében megvetés tükröződik. (Meg mernék esküdni, TÉNYLEG Tikka cica jött vissza!!) Na jó, Csutus, Csutuuuus, gyere be szépen! Edd meg a májat, jó? Csutak lelkiismertesen porszívózva, még a helyét is felnyalogatja. Aztán szépen összegömbölyödik a helyén. Zamur mindezt figyelemmel kíséri. Odamegy a tálhoz. Üres. Affene, Tényleg mind megette az a dög kutya. Hát jó. Peckesre emelt farokkal, ami olyan mint egy áramszedő, elkezd ordítani: "Hol a májam???!!! HOL A MÁJAM??!! Éhes vagyok!!" Odamegy a gyanútlan Csutakhoz és leköpi. Puffog, mint egy vipera. Elsétál. Öreg Csutak Mester meghökkenve néz rám: "Hát mit akar ez a Szörny?" "Ne törödj vele, öreg barátom, ne törődj vele."

Ez napjában megesik velünk, itthon, a kutyák és macskák Földi Paradicsomában.