Most, hogy beköszöntött a tavasz - vagy inkább nyár - a komondorok szeretnek a hűvösben szundikálni, itt a házban. Körbenyitom a házat, minden ajtó nyitva, szerteszét aluszkálnak. Tacsik kint, mert ők meg imádják a napsütést. Képesek a tűző napon heverészni, süttetik magukat. A kis őrszemek mindent jeleznek. Én ugye nem értem az ugatást (persze sok mindent meg tudok különböztetni), de a komondorokon látom, hogy a tacsik mit mondanak.

Tacsik:

- Vigyázat! Ember! Közelít! Jön-jön-jön! Ééééés..... elhalad!

Ekkor a komondorok épp csak megemelik a fejüket, majd visszaejtik, és szundikálnak tovább. Végtére semmi érdemleges nem történt. Tudomásul vették, hogy odakint mozgolódás van, de nem izgalmas. Nem kell a Gazdát védeni, mert nincs rá szükség. Aztán:

Tacsik:

- Vigyázat! Ember! Közeleg! Jön, te jó ég! Ez tényleg idejön - és a kapuhoz sétál! Igen, megáll a kapu előtt! Lányok, Lányok, gyertek! Baj van! Be akar jönni! 

A komondorok felpattannak, és az ablakhoz ugranak. Felső ajkukat felhúzva, ínyüket mutogatva, dörgő hangon ugatnak:

- Kotródj innen! Takarodj! Ez itt a Gazda portája! Ne várd meg, míg kimegyünk! 

Szerencsétlen szórólap osztogató gyorsan behajítja a szórólapot a postaládába és iszkol is elfele. 

Tacsik:

- Na! Szerencséd volt! Most megúsztad! Majdnem kijöttek a komondorok! Ide ne told a képed még egyszer! Mert kihívjuk a Lányokat!!! 

Újra béke és csend honol. A komondorok horpasztanak, a tacsik éberen figyelnek. Egészen a következő járókelőig.