Tegnap átjött kedves szomszédom hat gyerekéből négy. Nagyon szeretem őket, már többször is írtam róluk. Volt itt szaladgálás, vircsaft, meg minden. Koma és Zengő tacsi imádja őket, mert labdáznak velük, futkorásznak, és lehet focizni is. A három komondorom is nagyon szeret velük lenni, megy a dögönyözés, buli. A komondorok azonban nem rohangásznak velük, nem fociznak, az eldobott labda minimálisan sem érdekli őket. Hogy miért? Mert a komondorban alig, vagy szinte nincs is meg a zsákmányűző ösztön. Ez egy pásztorkutya esetében létfontosságú. Hiszen, ha hajszolta volna a jószágot, nagyon gyorsan véget ér a pályafutása. A gyerekeknek már több ízben magyaráztam ezt, de mindig elfelejtik. Nem baj, pajkosak, játszanak, és azért van itt olyan kutya, aki nagyon is díjazza ezt. 

Ugyanakkor teljesen véletlenül, ragyogó alkalom nyílt arra, hogy az élelem megtagadást gyakoroljam a komondorokkal. Ezt a feladatot még sohasem csináltam velük. Most sem terveztem, csak így adódott. 

Úgy történt, hogy a bejárati ajtó előtt leültem a lépcsőre, és figyeltem a gyerekeket. Kedves, jóravaló gyerekek, de mint tudjuk hirtelen tudnak olyasmit tenni, amivel esetleg megsérülhetnek, eleshetnek, stb. Szóval, jobb az óvatosság, leülök és figyelek. A három komondorom körülöttem van - hiába, őket nem érdekli a fogócska. Ekkor, az egyik kisfiú, Dundi - hát ez a beceneve - talál egy csontot, és Csekő komondor orra alá dugja. Csekő kitátja a száját - és jön az ötlet hirtelen. 

- Nem! - szólok. - Nem!! - hangom halk, de határozott. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi fog történni. Csekő meggondolja magát, nem veszi el. Dundin látom, hogy először nem érti, miért tiltok. Aztán rájön. Mondom is neki, hogy kínálgassa csak, meglátjuk, hogy mi az erősebb. Még egyszer az orra elé tolja a csontot.Csekő nyúlna is, meg nem is, ekkor megint mondom:

- Nem!

Csekő veszteg marad. Ekkor Dundi harmadszor is kínálja a csontot, és Csekő - bár egy szót sem szólok - ELFORDÍTJA a fejét. Nagy az összhang Dundival, összenézünk, tukmálja. CSekő nem, és nem. Amerről tukmálja a csontot, az ellenkező irányba fordítja a fejét. Meg vagyok elégedve. 

Jöhet Zsejke. Ő is látja az orra előtt lengedező csontot, és mivel ott ülök én is, felhatalmazva érzi magát, hogy elvegye. 

- Nem! 

Hát jó, ha nem, nem. Kínálják még egyszer, Most már egy másik kisfiú, Alex is csatlakozik, kétfelől nyomják a képébe a csontot. Venné is, nem is. Rám sandít. Szabad?

- Nem! Fúj! Nem! 

Veszteg marad, nem kell a csont. Azért, amikor nem figyelek oda, elmarja és elszalad. Utána megyek. Rászólok. 

- Nem! Azt mondtam: nem! Add ide! 

Kiveszem a szájából, elrakom. Zsejke rám néz, látom rakosgatja a képeket magában. Van itt ugye a csont,ami eddig is volt, meg a gyerekek, akiket szeretünk, de amit adnak, azt nem szabad elvenni....... hmmm..... 

Csekő: jeles. Zsejke közepes. Becse ezt most megúszta, mert közben bement a házba, és egy saját, külön bejáratú cupákot rágicsált. 

Mindamellett, nagyon elégedett vagyok, hiszen az élelem megtagadás a legnehezebb dolog egy kutya esetében, és még sohasem gyakoroltam velük. Eztán fogom. 

Segítségemre vannak ebben a tündéri szomszéd gyerekek, akik alig várják, hogy kutyázzanak, és valamiben segítsenek. :)