Amikor reggel kiengedem a komondorokat - itt vannak bent velem éjjel a házban, itt vigyáznak rám - olyan felhőtlen örömmel ugrándoznak, olyan boldogan futkároznak, kacagnak, hogy nézni is vidámság. Ez a fajta gondtalan életöröm az, amit mindig irigylek tőlük. Időtlen, tárgytól s tértől független boldogság. A szél fújja mesei szőrüket, nevetnek és kergetőznek. A valaha volt konyhakert kerítésén keresztül ugrálnak, űzik egymást, s amikor összetalálkoznak kedvesen csóválják a farkukat egymásnak, üdvözölve a másikat. Csak nézem a játékot, a gondtalan fogócskát, és eszembe jut a következő idézet.

"A madarak énekelnek vihar után, az emberek miért nem tudnak örülni annak a napsütésnek, ami nekik jut?" (Rose Kennedy)