Ma itthon dolgozom. Laptopon, fordítok. Besötétedik, nem kapcsolok lámpát, csak püfölöm a klaviatúrát. Ámde, ki kell mennem a dolgozószobából. Drágáim szanaszét hevernek a szobában. A laptop fényénél (ami messzebbre azért nem túl erős, lássuk be) próbálok kievickélni. Sokat nem látok,csak sötét foltokat. Elsőként megfordulok a forgószékkel, meg sem mozdítom, nem merem, nehogy valakinek a fülére gördüljek. Egy pici folt elterülve- lenyúlok, tapintásra Komus, első kis kutyám, hűséges drótosom. Nagyot lépek a sötétben, előre, egy hatalmas fehér paca kerül elém. Tapogatok.... biztos Csekő az, legragaszkodóbb komondorom. Aha..... igen, Csekuska. Tapogatok tovább, vászon nyakörv, nem, akkor Becsike. Ugyanaz a szőrminőség, néha világosban is keverem őket.  Jó. Becsikén is átlépek, újabb pici folt. Nyúlkálok.... oké, ez Csutus, dárga öreg barátom, szerelmetes kis tacskóm. Megyek tovább. Óvatosan, lábhegyet előretéve, motozva. Egyre kevesebbet látok, és a villanykapcsoló még nagyon messzi van. Kibújok a papucsból, felveszem, és zokniban araszolok előre. Hatalmas test. Becsike már megvolt, akkor ez ki? Lenyúlok, végig simítom a meleg testet. Na! Csekő! Ez biztosan Csekő! Kotorászom a bundában.... ja . Tényleg Csekuska. Akkor nagyot kell lépni, mert ez egy naaaaagy kutya. Tipegek előre. Lábujjhegyen, zokniban, kezemben a papucs. Még egy hatalmas test. Ez már csak Zsejkuska lehet..... és szorosan mellette, egy icipici. Komus, Csutus megvolt, akkor ez már csak Zengice lehet. Elnyújtott lépés..... ééés az ajtónál vagyok. Felkapcsolom a lámpát. Hunyorognak. Én is. És mindenki pontosan ott hever, ahol kitapogattam. 

Szerencsés vagyok. Hatan vannak oda értem. Hatan érzik és élnek úgy, hogy én vagyok  a nap az Ő egükön. Hatan őrzik lépteim, hatan fekszenek körülöttem, és menjek bármerre, Ők ott teremnek, körbeállnak és ha nem mozdulok, leheverednek.

Ekkor megjelenik Salem Saberhagen, (I. Tikka királylány sajnos már nincs velünk) kis erőszakos kandúrom, és ragaszkodik ahhoz, hogy kimenjen velem, visszajöjjön, és a térdemen szundikáljon.

Ha lehetne egy kívánságom, macsakaszemet kívánnék, hogy a sötétben is lássak. Addig is: marad a tapogatás. Lábujjheggyel, ujjbeggyel, bundában bóklászó ujjakkal. De talán így még izgalmasabb. Mint amikor az ember csukott szemmel zsákbamacskát választ. Izgalmas. Érdekes. Egy igazi kihívás. 

Ki van előttem? Ki az aki, meg sem mozdul? Ki az, aki lélegzetet visszafojtva várja, hogy kitapogassam és rájöjjek, hogy Ő az? Ki az, aki szinte kuncogva fekszik, és egy kis extra simogatásra várva potyázik? 

Nálunk ez nem ritka, holnap is kérdés lesz. Nálatok?