Ma este a Dzsungel könyvének egy jelenete jutott eszembe, amikor Balu, a medve el akarta náspángolni Mauglit, de az anyai szívű fekete párduc, Bagira megakadályozta.

Miközben a kedvenc – letöltött – sorozatom néztem, az íróasztalra hanyagul felcsapott hátizsákomat kiszúrta Maugli-Zamur. Egy ma vásárolt negyed kilós kenyér serclije volt benne, dupla nejlonba csomagolva. Ám, aki ragadozó, az ragadozó – ennek megfelelő jó orral megáldva. Közben beengedtem Becse kislányt, kis panaszmuki komondoromat. Zamur mai eledele szarvas nyesedék volt, amit megrágcsált, és kellőképp kipakolt a tálkája mellé. Becsike sem nyúlt hozzá amikor beengedtem, mostanában Becsinge egyáltalán nem rajong a vadnyesedékért, amiért pedig az utóbbi időben csaknem közelharcot kell vívnom, hogy legalább egy csomagot szerezzek nekik.

Szóval, Zamur kifinomult ragadozó orra felderítette, hogy mennyei kenyér-illat terjeng a hátizsákból. Lelapulva lopakodott a zsákmány felé, lecsunyított fülekkel. Én igazán nem tudom, hogy az állat-barátaim miért gondolják, hogy ha lehajtják a fejüket és nem látnak engem, én sem látom őket. Bár a film lenyűgözött, fél szemmel is láttam, hogy Zamóca az egyik karmát a nejlonba akasztva húzza kifelé a serclit. Mivel ma még határozott szándékaim voltak az én kis ropogós serclimmel, jobb kezemmel rácsaptam a cammogó zacskóra. Visszahúztam magam felé. Ám a puha kenyérkém újra megindult. Lassan, óvakodva, sétált elfele. Kéz kinyúl, kenyérke visszaránt. Zamur ekkor taktikát vált. Kétségbeesetten elkezd ordítani, hogy hát kérem, Ő még egy falást sem evett a mai nap (szarvas egyik tálkában, táp a másikban, vizecske a harmadikban, tejecske a negyedikben) és micsoda dolog az kérem, hogy egy kiskandúrt hagynak éhen veszni! Lüktet az agyam. Jó, akkor adok neked. Letörök egy icipici darabot a kenyérhéjból, neki adom. Az első két mancsával mohón nyúl feléje, bekebelezi. A csámcsogásra felfigyel Becsike. Odajön hozzám, és pofátlanul a combomra csorgatja a nyálát. Na jó. Szia kenyérke, szia vacsora. Letörök egy nagyobb darabot, Becsinge szájába nyomom. Becse lehasal és ahogy nővérétől, Csekőtől látta, akkurátusan rágogatja, és közben orcátlanul boldog. Zamur jelentkezik egy újabb darabért. Megkapja. Becse baba felül – ó jaj, elfogyott, amit kapott. Osztogatok, osztogatok, minden elfogy. Zamóca ül az íróasztalon, és felfújja magát. Leállítom a filmet, mert féltem Becse orrát. A két csuklómon még mindig látszik Zamur karmainak nyoma, pedig lassan három hete történt, hogy nem kultiválta, hogy felvettem.

És ekkor – Becse morran egyet: mmmmmúúúúúú! Zamur púposít, morog, köp- de hátrál. Becse baba, kis panaszmukim, rendre utasítja a kis kalózt. Mmmmmuuuuúúúúú! Mrrrrr. És Zamur meghunyászkodik. Hátrál. Na ilyet sem láttam még tőle.

Ebben a pillanatban hangzik el az anyai szívű Bagira kérése: Balu ne bántsd! És Becse-Balu, aki legszívesebben alaposan elporolná a kis gézengúzt, leül, merőn nézi a csínycsontot. A kis huncut porcogó egy pillanatig merőn nézi a komondort, majd elsunnyog. Fogai között egy pici kis kenyérhéjjal. Hátrafordulva néha komoly szitkokat mormol.

Csoda e ha sokszor állatidomárnak érzem magam? Na persze olyan idomárnak, akinek már nincs vacsorája.