Piciny tacskóm, a fáradhatatlan Erdőháti Koma, hihetetlenül szeret játszani! Egy másodperc alatt játékba lehet hívni, soha meg nem unja. Becse az Ő mérete, szinte egész nap gyűrik egymást. De boldogan gyürkőzik neki a hatalmas Patakparti ikreknek is. Felugrik, néha nekifutásból és elcsípi Zsejke fülét. Akkor húzza-húzza, ahogy csak tudja. Zsejke lehajtott fejjel álldogál, látom a tarkóján a gondolatot: hát ez a bolha meg mit akar?! Akkor egyszerre csak bekapja Koma fejét…! Megdermedek az ablakban, készen arra, hogy feltépem az ablakot és…. Zsejke közben elemeli Komát a földről, Koma lóg a szájában. Fülelek… mit hallok?! Koma a jegesmedve szájában RÖHÖG! Bugyborékolva röhög! Zsejke mosolyog, és tovább lóbálja Komcit. Finoman, kedvesen. Koma leng, lengedez. Közben röhög. Becse figyeli az új játékot. Csekő félrebillentett fejjel hasal és ki tudja kinek szurkol, mindenesetre majdnem dorombol. Akkor Zsejkuska óvatosan leteszi Komát, és kiereszti a szájából. He! Koma diadalmasan körbenéz! Mindenki látta? Mindenki látta? Megjárta az oroszlán száját és sértetlen! Ez ám a hőstett! Peckesen körbeügeti Zsejkét. A popsiján két forgó van. Még a forgói is vidámak.

 Piciny tacskóm, Erdőháti Koma a legvidámabb ebecske a házamban. Gyűrhetetlen, örök játékos. Mindenki azt hiszi, hogy még kölyök. Pedig már 2,5 éves. Remélem, hogy sosem változik meg. Remélem, hogy 15 évesen is ilyen lesz. Mert sokkal, sokkal kevesebbet mosolyognék akkor. Többek közt ezért hívom Hüjegyereknek. Erdőháti „Hüjegyerek” Koma. Az én kicsiny Drótosom.