Ma este a Dzsungel könyvének egy jelenete jutott eszembe, amikor Balu, a medve el akarta náspángolni Mauglit, de az anyai szívű fekete párduc, Bagira megakadályozta.

Miközben a kedvenc – letöltött – sorozatom néztem, az íróasztalra hanyagul felcsapott hátizsákomat kiszúrta Maugli-Zamur. Egy ma vásárolt negyed kilós kenyér serclije volt benne, dupla nejlonba csomagolva. Ám, aki ragadozó, az ragadozó – ennek megfelelő jó orral megáldva. Közben beengedtem Becse kislányt, kis panaszmuki komondoromat. Zamur mai eledele szarvas nyesedék volt, amit megrágcsált, és kellőképp kipakolt a tálkája mellé. Becsike sem nyúlt hozzá amikor beengedtem, mostanában Becsinge egyáltalán nem rajong a vadnyesedékért, amiért pedig az utóbbi időben csaknem közelharcot kell vívnom, hogy legalább egy csomagot szerezzek nekik.

Szóval, Zamur kifinomult ragadozó orra felderítette, hogy mennyei kenyér-illat terjeng a hátizsákból. Lelapulva lopakodott a zsákmány felé, lecsunyított fülekkel. Én igazán nem tudom, hogy az állat-barátaim miért gondolják, hogy ha lehajtják a fejüket és nem látnak engem, én sem látom őket. Bár a film lenyűgözött, fél szemmel is láttam, hogy Zamóca az egyik karmát a nejlonba akasztva húzza kifelé a serclit. Mivel ma még határozott szándékaim voltak az én kis ropogós serclimmel, jobb kezemmel rácsaptam a cammogó zacskóra. Visszahúztam magam felé. Ám a puha kenyérkém újra megindult. Lassan, óvakodva, sétált elfele. Kéz kinyúl, kenyérke visszaránt. Zamur ekkor taktikát vált. Kétségbeesetten elkezd ordítani, hogy hát kérem, Ő még egy falást sem evett a mai nap (szarvas egyik tálkában, táp a másikban, vizecske a harmadikban, tejecske a negyedikben) és micsoda dolog az kérem, hogy egy kiskandúrt hagynak éhen veszni! Lüktet az agyam. Jó, akkor adok neked. Letörök egy icipici darabot a kenyérhéjból, neki adom. Az első két mancsával mohón nyúl feléje, bekebelezi. A csámcsogásra felfigyel Becsike. Odajön hozzám, és pofátlanul a combomra csorgatja a nyálát. Na jó. Szia kenyérke, szia vacsora. Letörök egy nagyobb darabot, Becsinge szájába nyomom. Becse lehasal és ahogy nővérétől, Csekőtől látta, akkurátusan rágogatja, és közben orcátlanul boldog. Zamur jelentkezik egy újabb darabért. Megkapja. Becse baba felül – ó jaj, elfogyott, amit kapott. Osztogatok, osztogatok, minden elfogy. Zamóca ül az íróasztalon, és felfújja magát. Leállítom a filmet, mert féltem Becse orrát. A két csuklómon még mindig látszik Zamur karmainak nyoma, pedig lassan három hete történt, hogy nem kultiválta, hogy felvettem.

És ekkor – Becse morran egyet: mmmmmúúúúúú! Zamur púposít, morog, köp- de hátrál. Becse baba, kis panaszmukim, rendre utasítja a kis kalózt. Mmmmmuuuuúúúúú! Mrrrrr. És Zamur meghunyászkodik. Hátrál. Na ilyet sem láttam még tőle.

Ebben a pillanatban hangzik el az anyai szívű Bagira kérése: Balu ne bántsd! És Becse-Balu, aki legszívesebben alaposan elporolná a kis gézengúzt, leül, merőn nézi a csínycsontot. A kis huncut porcogó egy pillanatig merőn nézi a komondort, majd elsunnyog. Fogai között egy pici kis kenyérhéjjal. Hátrafordulva néha komoly szitkokat mormol.

Csoda e ha sokszor állatidomárnak érzem magam? Na persze olyan idomárnak, akinek már nincs vacsorája.

Zamóca már két és fél hete van nálam. Egész jól alakul a kapcsolata velünk. Amikor találtam, emberhez szokott ugyan, de kézhez kevésbé. Nem nagyon kedvelte ha felvettem, és ennek igen hatásosan nyomatékot is adott. Mindkét kezemet alaposan felszántotta, a sebek még két hét múlva is megvannak. Eleinte még az ablakon keresztül is morgott és fújt a kutyákra, ma már sétálgat a komondorok között a házban, igaz, hogy néha köp egyet feléjük - de azért egész jól megvan. A Lányok türelmesen, finoman közelítik meg, és Zamóca nem bántja őket a karmaival. Az orrukat nagyon féltem, mert amilyen mély sebeket nekem okozott a kis bandita, a kutyák orrának vége lenne a hasonló támadás után. De egyre kevesebb a morgás is, és Csutakot például teljes mértékben elfogadta. Csutak kis vacokja mellett hempereg a földön, és dorombol.

Nagyon érdekes ez amúgy Csutakkal. Talán sosem fogom megtudni, hogy mi rejlik az én Drága Öreg Barátomban, de minden állat szereti. Mindenki szeret hozzábújni, és senki sem bántja. Ő pedig senkitől sem fél. Van az én Öregemben valami, amit minden állat érez. Még Zamur is, aki pedig nem szeret más állatot, mindegy milyen fajhoz tartozik.... 

Zamur teljesen otthon van nálam. Nagyon szereti és igényli a társaságomat, bár elég tartózkodó. Az ölembe például még sosem ugrott fel, de már dorombolva hajta a tenyerembe a fejét, amikor felveszem. Salemmel való kapcsolata viszont nem javult. Ő ugyan már kevésbé morog rá, viszont Salemnél az első találkozáskor tanúsított mindősíthetetlen viselkedése kiverte a biztosítékot. Azóta Ő sem tűri meg Zamurt. Nem bántja ugyan, közel sem megy hozzá (bár egy harc kimenetele kétséges számomra, mert Zamó nagy bunyós, kemény kis krapek), de nem csípi, nem és nem. 

Mivel az első két éjszaka után, amikor Zamur nekiment volna Salemnek, amikor este beengedtem Őt a hálószoba ablakon, Salem be sem akart jönni már, ezért úgy döntöttem, hogy Salem alszik velem a hálószobában, Zamur a dolgozószobámban. Ez idáig ez meg is felelt Zamurnak. Az elmúlt néhány napban viszont az éjszaka kellős közepén erősen hangot adott annak, hogy Ő is velem akar aludni, mégpedig a lábamnál, mint annak idején Tikka cica. Ordít mint a fába szorult féreg, és kaparja, rugdossa a becsukott ajtót. Már nem morog Salemre, de Salem felháborodva látja, hogy igen, bizony, Zamur is felugrik az ágyra. Akkor féltékenyen átkarolja a nyakam, vagy a kezem, és szúrósan néz Zamurra, miközben morog és fúj. 

Még nem engedem ki Zamurt, bár már Ő is kezd vén majomnak hívni, mint annak idején Tikka királylány, mert nem engedem ki. De addig nem mehet ki, amíg még jobban ide nem szokik és nincs ivartalanítva. Az ivartalanítás két dolog miatt is fontos, nem akarom csavarogjon, és nem kell hogy a környék nőstényeit felkoppintsa, aztán jönnek a nem kívánatos almok... van kóbor állat elég. Salem is ivartalan, és jól van ez így. Ha még kell kiscica, örökbe fogadok, vagy elmegyek az Illatos útra, és kihozok egyet onnan. 

Másodiknak Tikka cica érkezett hozzám, de Tikka egy igazi, gondoskodó családból jött. Imádták. Azért kellett megválniuk a cicától, mert a család rengeteget utazott, és a cica mindig egyedül lett volna. Oltási könyvvel, cica-kelengyével érkezett hozzám, Őt nem kellett megmenteni. Számára csak egy olyan otthont kerestek, ahol legalább annyira szeretik majd, ahogyan Ők tették.

Harmadiknak érkezett Erdőháti Koma. Komus is egy családé volt. Nem mondom, hogy nem szerették. Csak - nem nevelték. Nőtt, mint a dudva. Neveletlen volt, ugrált, az első otthonában mindent tönkretett, a legutolsó tette a gyerekek új medencéjének szétrágása volt. Ment volna az Illatosra Ő is, ha a volt gazdasszony kolléganője nem sugallta volna a hirdetés feladását a Facebookon. Erről is tudomásom volt. Kerülő úton ugyan, de tudtam. De ezek a gazdák is aztán, igyekeztek mindent megtenni, hogy jó helyre kerüljön a kiskutya. Koma akkor volt épp másfél éves. Mindent megkaptam vele. Pórázt, kisállat hordozót, egy felbontott konzervet, amit ők még reggelire szántak volna, sőt, elhozták hozzám később Koma kutyaházát is. Nem okolom őket, végül is, mindent megtettek, hogy jó helyre kerüljön. 

Így, 2012. október 17-én Komci hajnali ötkor megérkezett. Nyikhaj kis legényke volt. Látszott, hogy tényleg szerették. Csak - nem nevelték. Koma, mint afféle igazi drótos legény, önálló volt, makacs, akaratos, és nagyon okos. Hihetetlen gyorsan megtanulta, hogy a neve már nem Benji, hanem Koma. Életem egyik legjobb döntése volt Komóka. Ugyanis egy zseni.Ő az első saját kutyám. És mindent Tőle tanultam. Sokszor vett hülyére, de megtanított arra, hogyan kell egy kutyával bánni és együttélni. Neki köszönhetően az akkor még neveletlen komondor lányok bejöttek az erdőben is, mert Koma jött - és hozta a többit is. Azóta is, minden sétám sikere Erdőháti Koma. Ahogy azt írtam, hogy Salem a világ legkedvesebb macskája, úgy azt mondom, sosem lesz még olyan kutyám, mint Komcika. Koma, Komó, Komus, Komci, Komcika, Dróti, Drótici, - mind közül a legokosabb. Ha ember lenne, professzor doktor lenne, engem is lepipálva. Mert Koma egy zseni. Egyszeri ismétléssel is megtanul mindent. 

Nagyon hamar eljött az idő, amikor póráz nélkül vittem. Amikor egy kuvaszos találkozón voltam Vele, csudálkoztak az ott lévők, hogy egyetlen füttyre jön a kutya. Amikor a nagy kuvaszok összabalhéztak - pórázon voltak - Koma elbújt a padok alá, a lábam mellé, mindig pontosan tudja, hogy mikor nem kívánatos a jelenléte. Koma volt az, aki a komondor lányok érkezése után játszott velük. Sosem volt fáradt, sosem unta, sosem jelezte, hogy ennyi, elég volt, nem akarok veletek foglalkozni. Mindig velük volt, Minden játékban, minden csínyben, mindenkor. A Lányok Vele tanultak meg játszani. 

Koma egy csínycsont. Egy huncut porcogó. A neveletlen, nyikhaj kis legénykéből, egy engedelmes, hű barát lett. Koma az, aki a sínek és forgalmas út mellett is póráz nélkül jön velem. Tudja a vezényszavakat: lassan, marad, megáll, vár, figyel (ekkor jobbra, balra néz, ahogyan én), mehet, fogd, hozd, ereszd. Ő volt az, aki kifigyelte, és a többieknek megtanította, ha a kutyás ruha van rajtam, valaki/k sétára jön/nek velem. És ha kimenős ruha van rajtam, akkor senki sem jön, mert a Gazda elmegy és majd jön. 

A legtöbb hálám Koma felé irányul, mert mindent Neki köszönhetek. Hogy szeretem, az természetes. Akkor is szeretném, ha tized ennyit sem tett volna. Erdőháti Koma, mindenki kiskomája, az én barátom. BARÁTOM: 

Koma érkezése napján, 2012.10.17.

Húsvét ünnepe az ujjászületésé és feltámadásé. 

Vastagnyakú kálvinista teológus lévén is, eszembe jut azok ujjászületése, akik velem vannak. Az én cica- és kutyabarátaim. 

Elsőként Salem Saberhagen érkezett hozzám, júliusban lesz 3 éve. Egy illető hozta el hozzám, vidéki otthonában született, és persona non grata volt. Az illető nem tudta, hogy tudom: mivel az Illatos úti gyepmesteri telep nem akarta befogadni az akkor 2 hónapos fekete kiskandúrt, ha nem talál gazdára: altatás várt volna rá..... Tudtam. Amikor az illető megérkezett Salemmel az akkori panel otthonomba, már a bejárat felől hallottam ahogy ordít. Kétségbeesetten. Tudtam, az én cicámat hozzák (ez volt az "alku" tárgya: nem volt autóm, de busszal is elmentem volna érte, ha kell, mert már nagyon régen vágytam egy FEKETE  macskára, akit majd Salem Saberhagennek fogok hívni.). És amikor a macskahorozóból előbújt, nyomát sem láttam a koromfekete cicusnak, akit a képen láttam addig. Sovány volt és girhes, szőre vörhenyes. Az illető a szemem láttára elkezdte puszilgatni, hogy "elbúcsúzzon tőle". Udvarias ember lévén, - bár megvolt a véleményem - nem szóltam semmit, csak igyekeztem mihamarabb kitessékelni. Amikor elment,elővettem a finom vesét - ezt minden korábbi macskánk imádta - és a tejecskét. Salem valami embertelen módon bezabált. Vettem macskaalmot, alomtálcát, így vártam Őt. Nem bántom az illetőt mégsem, mert bár nemkívánatos személy volt Salem, mégis, vette a fáradtságot, és autózott, hogy elhozza nekem.Július 22-e, vasárnap volt. Már aznap fura volt nekem, hogy a kismacska, miután emberesen bekajált, csak gubbasztott. Az alomtálcát megmutattam neki, használta is. De - nem fedezte fel a lakást, csak leült egy helyre, és kuporgott. Fiatalab koromban sok macskám volt,tudtam,hogy ez nem jelent jót. Éjjel befészkelte magát az ágyam alá, onnan hallgattam, ahogy tüsszög. 

Reggel felkeltem, kerestem, sehol sem volt. Benéztem az ágy alá: ott kuporgott. Szeme tiszta nyák, az orra is; alig mozdult. Eredetileg úgy volt, hogy grafitszürke lánytestvérével együtt fogadom be, de előző nap - szombaton - hirtelen "nem volt meg a tesó". Kezdtem sejteni miért. Délután, a munkámat rövidre vágva, Zsuzsi barátnőmmel elvittem Andráshoz, az állatorvoshoz, akit Zsuzsi ajánlott. Egy kölcsön macskahordozóban, amit teliköpött, olyan beteg volt. Végigordította az utat. Bementünk András rendelőjébe, üres volt a váró. András meghallotta ahogy Salem ordít és kijött. 

- Szia! Hát ki kiabál itt? Mi a baj? Ejnye, nincs semmi gond.

Majd hozzám fordulva bemutatkozott. Megnyert, azonnal. Megmérte a lázát, őszintén csodálkozott - velem együtt - hogy nincs láza. Mivel látta, hogy a cica nagyon beteg, rendkívül csúnyán nézett rám. Bár nem szólt semmit, láttam a tekintetében a kérdéseket: Miért most hoztam??? Hamarabb nem ment volna?? Mondtam neki, hogy a cica csak előző nap érkezett hozzám. Zsuzsi barátnőm bólogatott, és azt hiszem, hogy Miatta hitte el, lévén már vagy 15 éve ismerték egymást. Kérdezte, mit kapott eddig. Mondtam, nem tudom. Kapott antibiotikumot, féreghajtót. Mondta, ez az antibiotikum 48 órán át hat. Ha azután nem lesz jobban, naponta kell vinnem injekcióra. És ŐSZINTÉN  reméli, hogy nem macskainfluenza. Felírt szemcseppet, azt is elmondta, hogy bár késői az óra, melyik patikában tudom kiváltani, és fussak, vegyem meg. Megvettem. 

Egy nap múlva, Salem a fejemen ugrált reggel, az egérkéjét, amit tőlem kapott, a mosdóig rugdosta. Innen láttam, hogy meggyógyult. Fakó, vörhenyes szőre hamarosan ébenfeketére váltott, nőtt mint a gomba. 

Ő lett Salem, a vígasztaló, aki ha bárki büntiben van/volt a házban odaül/t mellé, hogy vigasztalja. Ő az, aki éjjelente átöleli a nyakam alvás közben. SALEM SABERHAGEN A VILÁG LEGKEDVESEBB MACSKÁJA. 

Van amikor eszembe jut, hogy elaltatták volna ezt a különlegesen kedves cicát. Nem hinném, hogy véletlenül került hozzám.

Salem 2012.07.22.

Van olyan, amikor a macska nem éhes. (Zamur egyébként rengeteget eszik, megeszik annyit egy nap, mint a barátnőm felnőtt pulija. Hiába, kamasz.) 

Zamur odamegy a tálkához. Egy darabig közelről nézi a májat, mintha nem látná jól. Aztán kinyújtja a mancsát, és az egyik karmát beleakasztja egy májdarabkába. Felemeli, megszemléli, alaposan. Megszaglássza, majd a földre dobja. Jön a következő darabka. Kiveszi, alaposan körbe nézegeti, aztán a tálka mellett lerázza a karmáról. Így tesz minden egyes darabbal. Amikor már egyetlen májcsík sincs a tálkában, hanem mind szanaszét hever, elégedetten körbenéz, onnan rám. "Látod? Látod, milyen ügyes vagyok?" Már menne tovább, amikor hirtelen eszébe jut, hogy májas lett a mancsa. Leül, akkurátusan megtisztogatja a tappancsát. Elsétál. 

Felháborodva nézek utána. "Ezt most miért csináltad?! Normális vagy? Elveszem! Nem, még jobb, behívom Csutakot." Zamur a válla fölött visszanéz, szemében megvetés tükröződik. (Meg mernék esküdni, TÉNYLEG Tikka cica jött vissza!!) Na jó, Csutus, Csutuuuus, gyere be szépen! Edd meg a májat, jó? Csutak lelkiismertesen porszívózva, még a helyét is felnyalogatja. Aztán szépen összegömbölyödik a helyén. Zamur mindezt figyelemmel kíséri. Odamegy a tálhoz. Üres. Affene, Tényleg mind megette az a dög kutya. Hát jó. Peckesre emelt farokkal, ami olyan mint egy áramszedő, elkezd ordítani: "Hol a májam???!!! HOL A MÁJAM??!! Éhes vagyok!!" Odamegy a gyanútlan Csutakhoz és leköpi. Puffog, mint egy vipera. Elsétál. Öreg Csutak Mester meghökkenve néz rám: "Hát mit akar ez a Szörny?" "Ne törödj vele, öreg barátom, ne törődj vele."

Ez napjában megesik velünk, itthon, a kutyák és macskák Földi Paradicsomában. 

Csekőnek, mondhatnám tökéletes az idegrendszere. Ha védeni kell engem, első a támadásban. Amikor Zsejke, a szépséges nagy alfa még fel sem ült, Csekuska már repül a levegőben.

Mégis, hihetetlenül nagy bulista. Csekővel szeretem igazán népszerűsíteni a komondort. Igaz, tényleg nem olyan impozáns, mint Zsejke. És nem is alfa. 

De: ha kívánhatnék, minden családba egy Csekőt kívánnék. Mert a családdal, és annak minden hozzá tartozó kincsével - egy tünemény. Csekőt sok helyre vittem már. Komondor - és mégis igazi társasági kutya. Vittem már a Városnapra, és Szent Mihály napi tűzgyújtásra. Sok-sok ember, hangos zene, rengeteg illat:étel-ital, minden. Csekő barátságos volt. Amíg gyerekkori barátnőmmel beszélgettem, odajött hozzánk egy 10 évkörüli kislány, a bátyjával. A kislány hátrafelé simogatta a szőrét, mire észrevettem, és hosszú percekig azt ismételgette: Komondor! Komondor! kOMONDOR! Csekő állta, kedvesen mosolyogva. 

Tegnap este kimentem sétálni egyet Csekussal. (Azért nem CSAK vele szoktam sétálni, viszem mind!) és a kutyás söröző felől jöttünk haza. Bent hangos zene, stroboszkóp, villódzó fények. Nem szándékoztam semmit sem venni, csak bementem vele. Kíváncsi voltam. Csekő bement velem, köbenézett, sem a a fények, sem a hangos zene, sem semmi nem zavarta. Leült mellettem, amíg szót váltottam néhány régi ismerőssel, és nézelődött.

Tudom, a Komondorok régen nem ilyen kihívással nem küzdöttek. De volt más. Más hang, más szag, más félelmet keltő dolog. És egy Komondornak meg kellett felelnie minden kihívásnak úgy, hogy közben higgadt maradt. 

Tapasztaltam már, hogy Csekő milyen hirtelen támad, ha engem, a Gazdát veszélyben érez. MINDEN EGYÉB esetben, Csekő nyugodt, kedves és szívesen csatlakozik a bulihoz. Lehet, mások másként látják a Komondort, mást várnak el Tőle, de én mérhetetlenül büszke vagyok Rájuk. 

Zamur szocializácója tovább folyik. Beengedem Csekőt, Az Áldást.Édes Csekőm áldott türelmével ballag befelé, előbb akkurátusan megeszi a cicatálban lévő száraz kaját, amit a cserépkályha elé tettem ki. Zamur leül és végignézi. Majd, mivel a kutyák szerdán kaptak utoljára kaját - dugig lakottan, már szerdán is csak fociztak az étellel - kap egy szelet kenyeret. Szépen lehasal, két hatalmas mancsa közé veszi és eszegeti. Aztán odajön mellém, békésen, lassan. Simogatom busa fejét. Zamur idejön. Nadrágomon érzem, hogy nekem dől, mind a hatvan dekájával. Nézi Csekust. Csekuska rá sem hederít. Ha Salem lenne, már rég szemközt köpte volna a kis Szörnyike. Zamur előre merészkedik, Cseki lehajol. Összeér az orruk. Résen vagyok. Elég egy macska karmolás a kutya orrára, és kész az orra. Ezt nem engedem meg. Zamur halkan morogni kezd. (Elég jól bírja a közelséget.) Mutatóujjammal figyelmeztetőleg koppintok egyet a fejére. "Zamur!!" Abbahagyja. Első számú macska-szabály: ha zavarban vagy, mosakodj! Vagy kezdj el játszani valamivel, mintha szuper érdekes lenne. Zamur az utóbbit választja. Csekő rám sandít, mintha azt kérdezné: ki ez a bohóc? 

Kimegyek a mosdóra, beugrik Salem az ablakon. Behozom a karomban. Le akarom tenni, hajlik is rá, de amikor Zamur meglátja, púposít és elkezd fújni. Salemke inkább átöleli a nyakam. Úgy tűnik, Zamur inkább elfogadja Csekőt - és reggelenként Csutakot - semmint a fajtársat. Salem pedig fél a csöppnyi ellenféltől. Pedig elverhetné, és egy darabig még csak közbe sem avatkoznék, mert az a halyzet, hogy Zamurra ráférne. Tegnap ejtett, sok, mély és fájdalmas karmolásai mindkét csuklómon égnek, és sajognak. Csak úgy, spontán is. Hozzá sem kell érni, mégis fáj. Az ütőereim felett ejtette őket. De Salem nem bunyózik. Kedvességgel próbálkozik - egyelőre sikertelenül....

Végül is semmi sem történt. Csekő és Zamur találkozott. Csekuska, a Komondor, békésen álldogált, Zamur a lábamnál tekergett, és dorombolt. Élénken figyeltem, nehogy baj legyen. De úgy tűnik, Zamur csak akkor kekec, ha a Komondorok az üveg másik oldalán vannak. 

Mit mondjak, megnyugodtam. Nem Csekő felől, mert az tudtam, hogy Ő nem bántaná. Inkább Zamur felől. Egy idő múlva ki fogom engedni, hadd menjen Ő is, hadd sétáljon. És akkor Neki kell majd dönteni, hogy kekeckedik, vagy békésen intézi a dolgot. Nem lehetek mindig vele, és nem óvhatom meg örökké. 

Meg kell élnie a maga kenyerén. 

Csekő az elmúlt néhány napban búskomor lett. Nem őrizhet engem az ágy mellett. Ki tudja mi történik velem, amig Ő nem vigyáz rám? Hátha megtámad az új macska. Jövök, megyek, Csekus a teraszajtóban ül és néz befelé, bánatosan. Na jó, ebből elég. Gyere, Csekus, majd lesz valami.

Csekus be, Zamur horpaszt valahol. Cseki körbejárja a házat, mindent megnéz, majd lefekszik. Úgy fest mindenki szundikál. Majd csak felébrednek, akkor lesz ám a valami. Na arra befizetek. Csekuska nem bántja a macskát, ez tuti. De ha Zamó neki mer menni Csekuska orrának...... átharapom a fülét! Az tuti. 

Én vagyok Zamur, a Kandúr. A legkandúrabb kandúr, aki valaha élt a földön! 

Úgy esett, hogy megszabadultak tőlem. (TŐLEM???!!!) És jött egy kedves hangú, jó illatú kétlábú. Felvett, megsimogatott, és hazavitt. Amikor tudatosult bennem, hogy TÉNYLEG  abba a házba megyünk be, ahol millió kutya ugat, Kedves Hangú fejbőre megkapta a magáét. Aztán bevitt a házba, és én felfedeztem. Egész jó. Macskabarát. Na persze, - sajnos- itt kutyák is vannak, meg egy fekete pofájú, nyámnyila kandúr, valami Salem. 

Érthetetlen módon, K.H. a szívébe fogadta ezt a ficsúr macskát. Szerinte kedves, édes, álom. Egy megtestesült álom. Szerintem pedig egyikünk totál felesleges ebben a házban. Kár, hogy K.H. nem így gondolja. Ő azt mondja, hogy Salem a legfőbb barátja, és úgy hulljon egy szál szőre is idegen-mancsúan, hogy piszkosul a szeme közé néz annak az illetőnek, és az a szemközt-nézés rosszul fog végződni. Piha!! Hát nézzetek meg! Nem édes vagyok? Nem vagyok é cukimuki? Nem vagyok é gyönyörű?? Na azért.